Nem oktatófilm, hanem találkozás
A Kiki a csoportban Xantus János 2010-ben forgatott utolsó filmje. Több kamerával rögzített pszichodráma-játékból született, de nem hagyományos módszertani bemutató. Mérei Zsuzsa megfogalmazása szerint az alkotói szándék az élmény megmutatása volt, nem a pszichodráma elmagyarázása.
Ez fontos különbség. A néző nem definíciókat és technikai felsorolást kap, hanem figyelni kezd arra, hogyan alakul egy jelenet, mikor változik meg a szereplők viszonya, mit tesz hozzá a csoport, és hogyan válik egy személyes történet közösen átélhetővé.
Az „itt és most” ereje
A pszichodramatikus játék múltbeli vagy elképzelt helyzetet is a jelenbe hoz. Ami valaha történt, a színpadon most kap teret, távolságot és hangot. A film ereje éppen abból fakad, hogy ezt a jelenidejűséget képes közvetíteni.
A vágás és a kamera közelképei természetesen alakítják azt, amit látunk. Mégis érzékelhető marad a folyamat kockázata: a következő mondat vagy mozdulat nincs teljesen előre megírva. Ez a spontaneitás nem öncélú rögtönzés, hanem annak lehetősége, hogy a megszokott válasz mellett valami új is megszülessen.
A csoport mint aktív kapcsolati mező
A film megmutatja, hogy a pszichodráma nem egyetlen ember magánügye mások előtt. A csoporttagok szerepeket vesznek fel, testükkel és figyelmükkel részt vesznek a jelenetben, később pedig saját élményeikkel kapcsolódnak. A protagonista története így egyszerre marad személyes és válik közössé.
Ez nem azt jelenti, hogy mindenki ugyanazt élte át. Inkább azt, hogy egy történet hullámokat kelt a kapcsolati térben. A hasonlóság, az eltérés, az együttérzés vagy akár az ellenállás mind része lehet annak, amit a csoport dolgozni kezd.
Szerep, szerepcsere, nézőpont
A pszichodráma egyik alapmozdulata, hogy a résztvevő helyet változtat. Beállhat egy másik ember szerepébe, majd kívülről is rátekinthet a saját jelenetére. A film láthatóvá teszi, hogy a nézőpontváltás nem pusztán értelmi gyakorlat: a tér, a test és a másik ember jelenléte is alakítja.
A szerepcsere nem gondolatolvasás. Nem bizonyítja, hogy a másik valóban azt érezte, amit a protagonista a helyén átél. Arra szolgál, hogy fellazítsa az egyetlen lehetséges értelmezést, és megnyissa a kérdést: mi minden történhet még ebben a kapcsolatban?
Mit tesz a kamera az intim térrel?
A Kiki a csoportban különleges vállalkozás, mert olyan folyamatot tesz láthatóvá, amelyet rendszerint titoktartás és zárt keretek védenek. A forgatáshoz külön tízalkalmas önismereti csoport alakult, és a stáb a színpad közelében, olykor rajta mozgott.
A világos keretek és a résztvevők beleegyezése alapvető, de a kamera jelenléte akkor sem semleges. A nézőnek is felelőssége van: nem szereplőket kell megítélnie, hanem érzékenyen figyelnie arra, milyen bátorság szükséges egy személyes történet megmutatásához. A film egyik szakmai tanulsága ezért maga a határkérdés.
Amit megmutat — és amit nem helyettesít
A film közelebb hozhatja a pszichodráma légkörét: a cselekvést, a csendeket, a csoport rezonanciáját és az új jelentések megszületését. Megmutatja, hogy a módszer egyszerre dolgozik szóval, testtel, térrel, képzelettel és kapcsolattal.
A néző azonban nem válik csoporttaggá. Nem vesz részt a bemelegítésben, nem épít bizalmat a többiekkel, és nem viseli a folyamat kölcsönös felelősségét. Éppen ezért a Kiki a csoportban nem helyettesíti a saját élményt. Inkább ritka és értékes ablakot nyit rá — majd kérdéseket hagy maga után, amelyekhez a Társas utazás című kötet ad további történeti és szakmai támpontokat.